Milyen sokszor felteszik nekem ezt a kérdést! És kik teszik fel? Akiknek meggyőződésük, hogy terápiára csak a beteg embereknek kell járniuk. De azoknak nagyon.
Elbeszélgetve olyan emberekkel, akiknek az élete tele tragédiákkal, kudarcokkal, csalódásokkal, már az első mondatokból le lehet szűrni , hogy milyen mozgatórugók vannak az életében, amit meg lehetne szüntetni.
És amikor megkérdezem, hogy szeretne-e esetleg családállításra jönni, hogy segítsünk a helyzetén, akkor azonnal rávágja:
-Én jól vagyok. Nem vagyok beteg. Ilyen a sors. Csak a beteg embereknek kell terápiára járnia!-
A léleknek meg kell rá “érnie”, hogy változni akarjon. Meg kell engednie magának, hogy ki merjen lépni az önsorsrontó szerepkörből. A komfortzónából. És ha megérik rá a lélek, a sors úgy intézi, hogy jön egy ismerős, aki ajánl valaki, aki tudna segíteni…Ezt nem lehet siettetni.
Minél jobban szeretné a lélek a változást, egyre több ilyen jelet kapunk. De a lélek fél is szembenézni a fájdalmas dolgokkal. Kerülgeti…míg el nem jut a legmélyebbre…
A napokban egy fiatal lány járt nálam. Sírva mesélte, hogy megcsalta a párja. És ez már a sokadik eset.
Nem tud már bízni a férfiakban, fél érzelmileg elköteleződni. Ha van is párkapcsolata, úgy érzi, meg kell erőszakolnia saját magát, hogy jól érezze magát, hogy el tudja ” engedni magát”. Pedig a fiú mindent megtesz. Egy ideig…aztán megcsalja…és vége…És egyre agresszívebb férfiak kerültek az életébe…
Beleállítottam egy szereplőt a nagymamája szerepébe…
Félt, didergett, vacogott és összeszorította a combjait.
– Miért állsz így? -kérdeztem tőle.
– Mert talán így nem vesznek észre.-
-Kik nem vesznek észre?-folytattam a kérdezést.
-A katonák-de itt már remegett és húzta össze magán a ruhát.
-Mit csinálnak a katonák?-
-Letépik rólam a ruhát és megerőszakolnak-suttogta.
-Mindenki?-
-Igen, és többször is…-és tág pupillákkal mereven nézte a földet…
A “képből” tisztán látszik, hogy ez a lány a lelkében szolidaritást vállalt a nagymamájával. A nagymama rettegett a férfiaktól, nem bízott bennük: hogy is mert volna érzelmileg közel kerülni hozzájuk, hogy tudott volna ezek után bízni bármelyikben, ha nekik csak a teste kellett…és miután használták, eldobták…elhagyták…
” Erőszakot”vettt a lelkén, hogy el tudja engedni magát….szép kis ellentmondás az unoka szavaiban…
Hogy lehet ennek a folyamatnak véget vetni, hogy ne csalják meg, ne hagyják el, ne bántalmazzák őt, az unokát?
Az unoka meghajlik a nagymama előtt és elmondja:
-Nagymama! Én látom a sorsodat! És meghajlok előtted!( és bizony meg is teszi!).De kérlek nézd jó szemmel, ha én másképp csinálom! Ez a te sorsod volt, és én nem tudok neked segíteni.Én csak egy gyerek vagyok.-
És nagymama megnyugszik. Végre elmondhatta a titkát. Az évtizedek óta takargatott titkát.És feloldja az unokát:
-Neked nem kell az én sorsomat követned!-
Azt mondod micsoda butaság! Hogy vállalhat be valaki ilyen rossz kapcsolatokat, csalódásokat, csak hogy ezáltal segítsen a nagymamán?
Igazad van, ezt a józan eszed mondja. De a lélek nem így van összerakva. Az sokkal egyszerűbben “gondolkodik”.
A családrendszer női/férfi tagjai LÉLEKBEN segítik egymást. Erőt adnak egymásnak.És segítő tanácsokat, amiket ők is kaptak és megtanultak az életben.
De ha egy titok kerül a rendszerbe, azt is tovább adják! Lélekben És akkor a későbbi generációk életén keresztük az a felszínre akar jutni.Mivel nagymama eltitkolta ezt a fájdalmas történetet, a lány unoka “válallta” be, hogy ő lesz az, aki felszínre hozza.
Hogy miért? Hogy az ő és az ő gyerekei már ne ezt a mintát kövessék. Hogy ők már tudjanak bízni a partnerükben.
Hányan elítélik a szingli nőket és férfiakat! Megbélyegzik őket, hogy nem mernek felelősséget vállalni az életükért!
Anno hány nagymama , dédnagymama esett a háború áldozatául? Ezekről a szégyenekről soha, senki nem beszélt…mély titok fedte…és ez a generáció most felfedi a titkot…bevállalva még a megbélyegzést is…emléket állítva így az áldozatul esett női ősöknek.
Természetesen minden állítás más és más, mert minden család különböző. Ezer oka lehet a párkapcsolati kudarcoknak…
De amikor sorra, konkrétan egy hónap alatt nyolc, kísértetiesen hasonló állítással találkozom, akkor óhatatlanul az jut eszembe:
Soha nem ítélj elsőre!