“Gondolatai közepette egy parkban találta magát… Körülnézett, és ledöbbent: vajon ez az a bizonyos park a ház mögött, ahol apám meglátta anyámat csókolózni egy padon egy fa takarásában egy férfivel? Az apámmal? Apám meglátta az apámat? Jaj, de morbid!

Több pad is állt a park félhomályában, és ő kiválasztott egyet, amelyikről azt gondolta, talán az az a BIZONYOS pad…

Furcsa érzés volt… Ő akkor az anyukája pocakjában rugdalózott… Vajon kicsi embrióként már tudta a titkot? Vajon érezte a feszültséget, csak nem tudott beszélni?
Hirtelen megfeszült, mert a park kaviccsal borított útján léptek zaját hallotta…
A léptek pedig felé közelítettek.

Mióta megtámadta őt valaki, azóta sokkal érzékenyebb lett a füle a zajokra…

És az a valaki most megállt a pad mellett.

Klárinak már a fülében dobogott a szíve, de annyira megbénította a félelem, hogy megmozdulni sem mert, nemhogy odapillantani…

Ez a „valaki” vajon ugyanaz, aki a kukák mellett várt rám, vagy más? Végül is nem mindegy, ha bántani akar?

Éppen azon tanakodott, hogy mennyi pénz lehet a táskájában, ha megtámadnák, amikor az ismeretlen megszólalt:

– Bocsánat, hölgyem, helyet foglalhatok ön mellett? – szólt egy kellemes bariton, és a szél egy igazán férfias parfüm illatát hozta felé.
A fejével bólintott, de nem mert a tisztes távolságban helyet foglaló férfi felé nézni. Nemhogy RÁNÉZNI. Csendben ültek egymás mellett, de a feszültség érezhető és tapintható volt.

Kláriban egyre több lett a kérdőjel, és végre ránézett a mellette ülő emberre.

– Mondja, mit akar tőlem?
– Miből gondolja, hölgyem, hogy akarok valamit? – nézett rá a férfi kedvesen. Jaj, csak ne lennének annyira szép szemei… Idős ember, de látszik, hogy jól szituált és ápolt – hezitált Klári.
Még sosem érzett ilyet: minden porcikája félt az idegentől, de mégis annyira vonzotta, hogy erővel kellett a fenekét a padra nyomnia… Mi a fene ez?
– Abból gondolom, hogy ezen a padon kívül még másik három is van ebben a parkban, mindegyik szabadon áll. És maga mégis azt választotta, ahol én ülök – húzta ki magát úgy, hogy bátornak látszódjon.
– Négy – válaszolt a férfi , mélyen Klári szemeibe nézve.
Klári értetlenül nézett rá:
– Mi négy?
– A szabad padok száma – nézett rá vissza az ismeretlen. Klári egyre jobban zavarba jött…

Milliméterről milliméterre próbált elhúzódni a férfi től, aki mozdulatlanul csak őt nézte.

A csend egyre kínosabbá vált.
Lassan derengeni kezdett lelkében egy érzés… És tekintetét a mellette ülő ismeretlen tekintetébe fúrta bátran.
– Van elég bátorsága elmondani az igazságot? – nézett továbbra is a gyönyörű szemekbe.

És egyszer csak meglátta magát a férfi tekintetében. És a kérdőjel kiegyenesedett és felkiáltójel lett belőle…”

Rendeléssel, szállítással kapcsolatban kérem keressen e-mailen.