Távol az otthontól

 Szerző: Sue Patrik katerória: hellinger 4 hozzászólás

Azt olvassuk számos facebook bejegyzésben, lelki problémákkal foglalkozó oldalakon, hogy ahhoz, hogy változás álljon be az életünk különböző területein, ki kell lépnünk a komfortzónánkból, merthogy a változások azon kívül vannak.

Ugyanazt tenni és várni a változást….nos az elég reménytelen vállalkozás.És ezt nálam sokkal okosabb emberek megállapították már.

Amikor utazunk, egy teljesen más dimenzióban látjuk a világot. Akkor kénytelenek vagyunk kilépni a komfortzónánkból.

Teljesen kiesünk a napi ritmusból, főleg, ha kontinenseken keresztül tesszük meg az utat.

Kezdve az alvástól, a tisztálkodáson, étkezésen át, minden más, minden új.

Mikor úgy alszol a repülőgépen, hogy egy szűk űlésben nyomorogsz, melletted temérdek ember horkol, babák nyűgösen sírnak, érzed már, hogy a hólyagod a végsőket járja, és ahhoz, hogy a néhány méterre levő wc-ig eljuss, ahhoz legalább három embert fel kell ébresztened…( hogy az első osztályon ez hogy történik, azt nem tudom, nekem még csak túristaosztályos élményeim vannak)

Utazás

A szomszédod rád önti a forró kávét a drága, erre az útra vett  ingedre, az előtted ülő család gyermekei egyenletesen teledobálnak mindent chipssel, majd a földre került darabokat egyenletesen beletapossák az ülések kárpitjába, vagy a lábunk alatt levő szőnyegbe…Mialatt a szülők édesdeden facebookoznak…vagy alszanak…

Igen, ilyen is lehet egy utazás. És?

Ha úgy indulsz el egy útra, hogy tele vagy aggodalommal, félelemmel, elvárással, feszültséggel….nos akkor ilyen szituációkat fogsz bevonzani.

Én már régóta úgy állok hozzá, hogy az utazással eltöltött idő : kaland. Kaland magammal.

Főleg, amikor egyedül utazom napokon keresztül, három-négyszeri átszállással.

Egy idő után már nem tudom, melyik ország felett vagyok, nem tudom, hány óra, mert időzónákon keresztül repülök, csak azt látom, hogy nappal van, vagy éjszaka…akkor értem meg igazán, hogy mennyire nincs jelentősége az időnek.

A lélek nem is ismeri ezt a fogalmat. Ez csak a mi agyunkban létezik.

És ilyenkor hallod meg a saját belső hangod. Otthon hagyod a gondjaidat,  bajaidat, csak a MOST létezik.

Megtapasztalod, milyen jó csak úgy lenni…

És ilyenkor odaül melléd beszélgetni egy ember. Teljesen mindegy milyen a bőre szine, milyen nyelven beszél, valahogy mindíg sikerül a kommunikáció.

Hiába tanultam évek óta nyelveket, egyre jobban aggódtam az utazásoktól, mert féltem, hogy pl. elveszek, ha lekésem a járatot. Vagy ha kérdeznek valamit a biztonsági kapuknál, akkor mit mondok?

Mivel meg AKARTAM érteni , hogy mit akarnak nekem mondani, egy gátat vontam az idegenek és magam közé, és fejfájásig erőlködtem, hogy kisilabizáljam, miről is beszélnek körülöttem.

Mióta nem érdekel, hogy mit értek meg és mit nem, azóta egyre több dolgot értek…

Imádok különböző életkorú, bőrszínű, nemzetiségű emberekkel együtt ülni és egy kicsit az ő szemükkel is látni a világot.

Mennyi emberi sors, mennyi kultúra, mennyi különleges élmény. És rájöttem: egy nyelvet beszélünk: a szeretet nyelvét.

Mennyi kedves gesztust kaptam ajándékba: zuhogott az eső, amikor az autókölcsönzőnél sorban álltunk, hogy felszálhassunk bőrőndjeinkkel  a repülőtérre vivő buszra. És a mögöttem álló fekete hölgy úgy állt, hogy az esernyőjével az én fejemet is védje az esőtől.

Vagy amikor sorban álltam egy tálca tejjel a kezemben, a mögöttem álló férfi kivette azt a  kezemből, hogy amíg várakozom, az ne legyen nehéz. Sőt:A kocsiig kihozta utánam…

Már meg sem hallom azokat a hangokat magam körül, akik terrorizmusra, migránsokra való hivatkozással el akarnak tántorítani egy-egy utazástól.

Mert végre megengedem magamnak, hogy világot lássak, élményeket gyűjtsek.

Évekig gyártottam professzionális szinten a kifogásokat, miért is nem indulhatok el…

És amikor legfontosabb és legmeggyőzőbb érvként a pénzt hozza fel valaki, akkor eszembe jut a nepáli utam.

Nem sokkal a válásom után, egy zimankós,  téli délután kétségbeesésemben és boldogtalanságomban a máriabesnyői temlpomban imádkoztam. Több tíz milliós adósság nyomasztott, egyedül neveltem a továbbtanulásra készülő gyermekeimet, és nem láttam kiutat, úgy éreztem, egyre mélyebb depresszióba csúszom.

Ahogy kiléptem a templomból, és bekapcsoltam a telefonomat, az egyből meg is csörrent, és az akkori prananadi mesterem keresett.Örömmel újságolta, hogy kiválasztott lettem: mehetek Nepálba tanulni.

Én kevéssé voltam olyan lelkes, mint ő, avval a lendülettel visssza is utasítottam az ajánlatát, természetesen anyagi okokra hivatkozva.

Erre azt mondta, hogy ha igazán el akarok jutni, akkor higgyem el, minden segítséget meg fogok kapni hozzá.

-Tudod mit? Egye fenyő! Most már olyan mindegy! Irjál be a listára!- válaszoltam az esélytelenek nyugalmával.

El is felejtkeztem erről a beszélgetésről, mert reményem sem volt arra, hogy én Nepálba eljuthassak.

És pár héttel később egy betegem , akinek a gyógyulásában én is közreműködtem, hálából kifizette az utamat.

Akkor bizonyosodtam meg először arról, hogy ha elengedünk valamit, akkor kapjuk meg…

És most harmadszor élvezhetem a paradicsom csodáját: párom segítségével újra és újra megélhetem a világ egyik legszebb helyének élményeit. Az itteni emberek kedvességét, őszinte szeretetét.

Hawaii5

És tudom, hogy az is kellett hozzá, hogy végre megengedhessem magamnak, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül élvezzem a komfortzónámon kívüli életet.

Hawaii2

Mert megérdemlem…

Hawaii1

 

 

Sue PatrikTávol az otthontól

4 hozzászólás

  1. Szilvia
    Válasz

    Öröm volt olvasni. Számomra nagyon nagy tanulság az itt leírt tapasztalat. Köszönöm 🙂

  2. Szinger Éva
    Válasz

    Mindig szeretem olvasni a blogot, de ez a könnyed írás most jobban esett, mint némelyik kemény témát boncolgató. Néha meg pont arra volt szükségem. Kellemes pihenést kívánok!

  3. Vera
    Válasz

    Drága Zsu!Töltődj fel élményekkel,energiával,hogy nekünk is jusson,mert a belőled áradó szeretet nekünk is reményt és hitet ad.Ölellek benneteket.

  4. Marcsi
    Válasz

    Élmény volt olvasni… pár részénél könnyes lett a szemem…,/de ezt Te tudod,hogy miért / elvezd minden pillanatát, az ott lét nek 🙂 ÉN meg hálából irigykedve”” olvasok. Milló Ölelés! Csécs M.

Szólj hozzá