Hány olyan emberrel találkozunk, aki évek-évtizedek óta ugyanott tart. Nem változott a munkahelye, nem változott a fizetése, nem talál magának társat…
Pedig ő mindent megtesz….és sorolja: új frizura, új divat, pedikűr-manikűr, szolárium, konditerem, egészséges táplálkozás. Néha még a barátaival szórakozni is elmegy…..-de hát a felhozatal!-….legyint lefitymálóan…
Amikor beszélgetésbe kezdünk, élete fontosabb állomásairól kérdezem, a szüleiről, és azokkal való kapcsolatáról és ő csodálkozva néz rám:
- Én azért jöttem hozzád, hogy most az ÉN problémámmal foglalkozzunk, hogy miért nincs ” pasim”! Mi köze ehhez a szüleimnek?- kérdez vissza felháborodva.
- -Miért vagy ennyire dühös, amikor ezt kérdezem tőled?- kérdezek vissza.
- -Mert nem akarok már felesleges köröket futni. Ketyeg a biológiai órám. Én erre nem érek rá!- lesz egyre indulatosabb.
- – Csak két mondat erejéig kérdezlek a szüleidről, aztán folytatom veled, oke?- nyugtatom őt.
- Duzzogása alábbhagy, és jólnevelt kislány módjára folytatja:
- – Apám meghalt, amikor kamasz voltam, anyám meg belefelejtkezett a könyveibe, rám sem hederített igazán. Semmi különös…- és várja, hogy már csak vele foglalkozzam.
- -Hogy halt meg édesapád? Ott voltál a temetésén? És sokat sírtál?-
- – Nem voltam ott, mert anyukám azt mondta, a temetés nem gyereknek való. És nem, nem sírtam. Én tudok magamon uralkodni-szinte sziszegi a fogai között kiszűrve a szavakat.
- – Nem mersz haragudni édesapádra, hogy itthagyott, mert az hiszed, akkor nem vagy az ő jó kislánya. Ez a harag Téged még mindíg hozzáköt, de nagyon erősen. Nem engeded őt el. Aki nem engedi a halott hozzátartozóit útjukra, az nem szeretetből teszi azt, hanem haragból, és egy téves gondolat vezérli: hogy ő a halott vagy annak sorsa felett állhat és felülbírálhatja döntését. Ez szintiszta önzés. Azért, mert te megrekedtél és nem tudsz mit kezdeni az életeddel, ezért más se tegye. Még egy Apa sem. Befeküdt a lelked édesapád mellé a sírba. Egy halottal nem szoktak randizni…maximum a temetőben…és a kripta ajtaját se nagyon szokták döngetni jóképű, élő férfiak. Ne ülj ott, nem tudod édesapádat visszahozni. Ő nincs veled, mert neki más dolga van, te viszont nagyon egyedül vagy. Mondd ki, hogy dühös vagy. Nagyon dühös vagy, hogy itthagyott téged. És sirasd el: magadért. Mert ha elengeded a haragodat, ott lapul mögötte a szeretet. Engedd ki a könnyeket, a bánatodat…az a gyász, amit nem tudtál akkor megélni, folyamatosan itt van veled. Mint egy nagy hátizsákot, cipeled magaddal! És mivel nem engedted el, az élet folyamatosan elvesz tőled dolgokat, hogy tanulj már meg végre elengedni!
- És a hölgy könnyei záporoznak, úgy fújja trombitálva orrát, mint egy kis óvodás…Hosszú percek után tud csak megszólalni:
- – Ezt miért nem mondta el nekem senki sem?-
- – Mit?-
- -Hogy hogyan kell gyászolni?-
- – Mert ez nem tanítják sehol sem. Édesanyád sem engedte, hogy ott legyél apád temetésén, mert ez nem gyereknek való. Kinek való? Annak, aki elvesztette a hozzátartozóját. Ez csakis annak való. Hogy megadja a végtisztességet, hogy el tudjon búcsúzni tőle. Egy gyereknek látnia kell, hogy ez is az élet része.
- Milyen sokszor megszólják az emberek egymást, hogy ” na ez is szép perszóna! Még gyászruhát sem vesz fel!” vagy ” még le sem telt a gyászév, aztán mulat!”…A gyászt mindenki másképp éli meg.
- Azért volt szokás feketében járni régen, mert evvel jelezték egymásnak az emberek, hogy hagyjál békén, nem akarok beszélgetni, jópofizni, én gyászolok. De hány ember kényszert érez, hogy vigasztalja. A sajnálat a legrosszabb energia, amit nyújthatunk neki. Ilyenkor a sajnáló saját el nem gyászolt gyászában sajnálkozik, a saját el nem hullajtott könnyeit siratja. És beleüti a dolgát a te gyászodba.-
- – És én most mit csináljak?- kérdezi még mindig hüppögve.
- – Fogadd el, hogy édesanyád nem tudott és nem tud többet adni. Ne ítélkezz az élete, szüleid élete felett. És indulj el végre a saját életedbe! Kérj gondolatban áldást tőlük, hogy boldog és sikeres lehess, és most már csak előre nézz. És ne ” pasit”, hanem egy hozzád való élő FÉRFIT keress.
- – Szerintem lesz még miről beszélgetnünk!- és a könnycseppeket még törölgeti az arcáról, de már mosolyog.
- – Szerintem is!-
