Minden ember életében vannak hosszabb-rövidebb életszakaszok, amikor nagyon nehéz, nem egyszer kilátástalan élethelyzetbe kerül.
Ezeket a szituációkat nagyon nehéz meg és túlélni.
Vannak emberek, akik ilyenkor magukba zárják a gondjaikat és zombi módon járnak -kelnek a világban, nem is élnek, csak vegetálnak. Messziről látszik rajtuk, hogy az élet számukra csak egy feladat, amit túl kell élni…És ha udvariasan megkérdezzük tőlük:
– Valami baj van?- a válasz rendszerint egy “NEM”! Minden a legnagyobb rendben!-
A facebookon nem egyszer olvasom a posztokat:
– Az az igazán erős, aki kifelé mosolyog , de befelé nyeli a könnyeit!
-Napközben mosolyogj, éjjel sírd csak el a könnyeidet, különben gyengének hisznek az emberek!-…
Micsoda butaság! El kell hogy keserítsek mindenkit: a hazugság átüt a színészi mosolyokon! Aki aurát lát, az tudja, hogy ilyenkor vastag szürke felhő övezi az egész embert…és a kisugárzása átüt a divatos ruhán, a sminken és mosolyon keresztül…
Miért is nem lehetünk gyengék? Miért is nem beszélünk a fájdalmainkról, problémáinkról?
Lehet, hogy az emberek szeretnének beszélni róla.De akkor jön a következő kérdés? Kinek mondhatom el? Kiben bízhatok? Ki nem fogja kiadni a titkomat, a bánatomat? És ki nem fog vele vissza élni?
Benyomódnak ilyenkor a gyermekkorban kialakult bizalmatlansághoz vezető emlékképek, amikor a homokozóban a barátnő fülébe súgtuk, hogy tetszik a Jóképű Béla, és fél óra múlva már mindenki ujjal mutogatott ránk és csak az egész kerület tudott a plátói szerelmi életünkről….úgyhogy baráti kör kihúzva a listáról…
És ha terapeutához fordulunk, kit válasszunk?
Kérdezgetünk ismerősöket, akikről tudjuk, járnak valakihez, valakikhez….
Hallgatjuk az érveiket, ellenérveinket és közben kattog az agyunk. Igen, nekem is hasonló problémáim voltak/vannak, lehet, hogy ez nekem is jó lenne?
Én mint Hellinger terapeuta, az első családállítás előtt mindíg elbeszélgetek a kliensemmel, hogy a családjában mi minden történt, milyen érzelmeket, tragédiákat veszteségeket éltek meg. Ki halt meg és hogyan? Történt-e vagyonvesztés, gyilkosság a családban….Az emberek nem is gondolnak bele, hogy egy abortusznak vagy egy név vagy vallásváltoztatásnak milyen generációkon át ható negatív hatása van.Megkérdezem, hogy a családjuk milyen szabályok és elvek mentén működik, milyen gyermekkori traumákat szenvedett el…Milyen elvárások mentén éli az életét….már ha a saját életét éli…
“A mai világban a terapeuta rendelőjén kívül az ember mindenhol elvárásokkal találkozik. Akitől gyerekkorában túl sokat vártak el, annak csak két lehetősége van: lázadni vagy engedelmeskedni. A baj az, hogy az ellenállás és az engedelmeskedés sem autentikus. Aki egy ilyen családból jön, nem tudja, hogy ő ki, mivel nem ismeri a saját vágyait, ugyanis mindig valaki másnak a vágyait kellett kielégítenie. Ha egy ilyen ember bekerül egy terapeuta rendelőjébe, s az a terapeuta ugyanolyan, mint a szülei voltak, vagyis elvárásai vannak, akkor inkább spórolja meg a pénzét, mert ott is ugyanaz a játszma folyik, ott sem lesz alkalma megtalálnia önmagát. Egy jó terapeuta úgy viszonyul a pácienséhez, amint a jó szülőnek kellene viszonyulnia a gyerekéhez. A jó szülő odafigyel a gyerekre, és hozzásegíti, hogy megvalósítsa önmagát. A jó szülőnek bíznia kell abban, hogy egy kis segítséggel a gyerek jobban tudja, hogy neki mi kell, mint bárki más. A jó terapeuta is mélyen hiszi, hogy a páciens jobban tudja, neki mi kell, mint bármelyik okos terapeuta vagy pszichiáter. Arrogáns dolog azt hinni, hogy én jobban tudom, neked mi kell, mint te magad. Egy orvos természetesen jobban tudja, mint én, hogyan kell a törött karomat rendbe tenni. A pszichoterápia azonban nem olyan, mint az orvostudomány, és nem is lett volna szabad pszichiátriaként annak részévé válnia. A terápia inkább az etikára vagy a politikára hasonlít, ahol, mint azt már Arisztotelész megmondta, minden helyzet más, s nem lehet általánosítani. Ezért a terapeutának a jelen helyzetre kell reflektálnia, abban kell részt vennie. A jelen helyzetet nem lehet elméletileg meghatározni, azt élni kell. A terapeuta dolga az, hogy amint érzi, mi a baj a pácienssel, szavakba öntse és tükrözze, hogy a páciens rájöjjön, mit tesz tudat alatt másokkal. A terapeutának még arra sem szabad vágynia, hogy a páciens jobban legyen. Én nem űzném ezt a foglalkozást 42 éve, ha nem látnám, hogy a páciensek rátalálnak önmagukra, de ez legyen az ő akaratuk, és ne az enyém. Nekem egyetlen elvárásom lehet, hogy fizesse ki a honoráriumot, amiben megállapodtunk.”
| Feldmár András |