Sokan kérdezték tőlem e-mailben és személyes találkozások során, hogy olyan fontos betartani ezeket a szabályokat, amikről én ezen a fórumon írogatok?
Semmi sem kötelező.Mindenki úgy él, ahogy ő szeretne.A szabad akarat minden választásban benne van.
Én csak azért írom le ezeket a törvényszerűségeket, hogy láthatóvá tegyem mindenki számára, hogy ha ezeket nem tartja be, akkor az élete nem lesz sikeres, nem lesz könnyű.
Legyinthetsz rá, kereshetsz sok más terápiát, lázadhatsz…De a Te életedért csakis egyedül Te vagy a felelős. Amíg ujjal mutogatsz, amíg felelősöket keresel, amíg a környezetedet okolod, amíg nem vagy hajlandó vállalni a felelősséget saját magadért, addig ne is reménykedj pozitív változásban.
Mondhatod, hogy neked csodálatos a kapcsolatod anyukáddal, apukáddal. Mi tiszteljük egymást, boldogok vagyunk.
Nosza, nézzük meg az állításban, tegyük fel a kérdést:helyem a családban.
És az állítás során kiderül, hogy a közel 40 négyzetméteres szoba kicsinek bizonyul, olyan távol áll egymástól apa és anya, a köztük tébláboló gyermekükre ügyet sem vetve, mert mindegyikük a saját bajával van elfoglalva.
Igen, sokszor hihetetlen az állító számára a kép, mert a fizikai valóságban mást él meg.
Vagy: agyból úgy érzi, hogy a szülei folyton veszekszenek, és ettől már ki van borulva: az állításban meg szerelmesen enyelegve ölelkeznek…
És kérdőjel van benne: most akkor mi van? Igen, a gyerek úgy ítéli meg, hogy pokol az életük. Ez az ő véleménye.
Viszont a szüleik lehet hogy kikiabálják magukból a sérelmeiket, éjszaka pedig boldogan ölelkezve bújnak össze.Ők így szeretik egymást. Van jogunk ítélkezni felettük?
A lélek, vagy más néven a tudatalatti egy nagyon érzékeny , de végtelenül egyszerű részünk.
Fogalmazhatjuk úgy is: furcsán, néha nyakatekerten ‘gondolkodik’.
pl. gyakran megesik, hogy a gyerekek, szüleik iránti tiszteletből magukra veszik szüleik bűneit és azt helyettük viselik.
Evvel megsértik a szeretet rendjét. Ezek a gyerekek olyasmit akarnak tenni, amihez nincs joguk. Ha a gyerek jóvá akarja tenni a szülei hibáit, akkor magát a szülei fölé helyezi, ítélkezik felettük, úgy kezeli a szüleit, mintha azok gondozásra, irányításra szorulnának.
Az a természetes, hogy a szülő ad, a gyermek elfogad.Mivel a szülők általában nagyon sokat adnak, a gyerekek egyensúlyt szeretnének, de nem tudják ezt viszonozni a szüleik felé.Annyit kell csak mondaniuk:amit kapok , azt szeretettel elfogadom .És erről sokat fognak mesélni majd a gyerekeiknek és az unokáiknak.Ez ennyire egyszerű.
Nagyon sok embertől hallom:-ohh, neked nincs gyereked? Hát ki fogja majd rád nyitni az ajtót öreg korodra? Ki fog neked enni adni? Ki fog téged gondozni?….-
Bocsánat:megszülöm a saját öregkori betegápolóimat? Amit adok a gyerekeimnek, azt egy füzetben vezetem és majd öreg koromban előveszem és kihúzogatom a listáról, amit visszakaptam tőlük?
Amikor gyermekeink lesznek, azokat a legjobb tudásunk és képességünk szerint neveljük és annyit adunk nekik, amennyit jó szívvel tudunk adni. És amit a gyerekek kapnak, azt majd tovább adják az ő gyerekeiknek, azok pedig az ő gyerekeiknek. Akik ezt az egyensúlyt megbontják, ne csodálkozzanak azon, ha tényleg egyedül maradnak.
Mint ahogy egyedül maradnak és sikertelenek lesznek azok a gyermekek is, akik a szüleik fejére hánytorgatják, hogy még mi mindent kellett volna kapniuk….Mert a szülők szíve ilyenkor bezárul…
Anyaként tudom, a világ legnehezebb feladata szülőnek lenni. Könyvekből próbáltuk annak idején kiolvasni, hogy tegyük a dolgunkat.Szüleinket, nagyszüleinket faggattuk, mitévő legyek, ha a gyermekem….
És ugyanarra a kérdésre 31 embertől 32 féle választ kaptam és némelyik szöges ellentétben állt egymással.
És ilyenkor mit tegyek?-kérdezed.
Most már azt fogom válaszolni a gyermekemnek:-tedd azt, amit a szíved diktál. Annyit tudsz adni, amennyit kaptál tőlünk, és amit mi kaptunk a mi szüleinktől:nem tudod elrontani!
