Amikor állításra jön hozzám valaki, a négyszemközti beszélgetés során mindíg felteszek mindenkinek egy kérdést:
” Ha lenne egy saját értelmező szótárad, és én kinyitnám ezt a könyvet, akkor nálad az ÉLET cimszó alatt milyen kifejezések , címszavak szerepelnének?”
Legalább olyan elgondolkodtató kérdések, mint az öreg retró aranyhal 3 kívánsága …
Idéznék névtelenül a válaszok sokaságából:
– Az élet az a dolog, amit túl kell élni-
-Wellness, kirándulás, utazás!-
-Egy nehéz és szomorú dolog, amiben van néha vidámság-
-Család, szerelem, barátok….haverok, buli, Fanta…-
-Munka, munka, megint munka és néha 1-1 szabadnap, amit végig lehet aludni-
-Magány, csalódások sorozata, és aztán megint egyedüllét-
Van aki üveges szemmel néz, és megkérdezi:
-Nem hagyhatnánk ki ezt a kérdést? Inkább válaszolnék a következőre!-
Jó. Ime a következő kérdés:
-Hol vagy, amikor nem vagy a saját életedben? Vagyis:kinek az életét éled?…
Kérdezzük meg a mezőt!
És a család állításban szépen látszik, hogy azok az emberek, akik mosolytalanul, zombi módjára élik szürke és unalmas életüket, azoknak a lelke bizony nagyon sok esetben valamelyik halott hozzátartozójuknál ül a halottak lelke között…
Ezek az emberek szeretnek a temetőbe járni, olyan emberekkel veszik magukat körül, akik állandóan keseregnek valamin, csak a negatív dolgokat látják meg.
Talán a te ismeretségi körödben is van ilyen ember? Ők nem mernek kilépni a komfortzónájukból, mert akkor “hűha” még történik valami”Hát, elég sz..r, ami most van, de nehogy má’ rosszabb legyen!”
-Az meg sem fordul a fejedben, hogy esetleg jó is lehet?-
– Jó? Nekem?- jön az ” optimista, önbizalomtól dagadó” válasz.
-Igen.Neked.!.-és beállítunk valakit, akiről nem áruljuk el, hogy kicsoda. Egy kedves, mosolygós, fiatal teremtés.
Aki csak áll és figyeli emberünket.
-Milyen érzés, amikor rád néz?-
-Furcsa.-
-Mi benne a furcsa?-
-Hogy ENGEM néz. Hogy én érdeklem őt.-
És akkor a kedves, és mosolygós kinyújtja felé a kezeit, jelezvén, táncba hívja.
Emberünk kérdőn néz rém:
– Most mit csináljak? Táncolni akar velem!-és meg van szeppenve.
-Te is szeretnél vele táncolni?-
-De hát egy IDEGEN!- válaszol felháborodva.
-Ha bemutatkozik, akkor táncolsz vele?-
-Há’ ja…úgy gondolom-…
A mosolygós teremtés megszólal:
-Szia! Én vagyok az ÉLET!-
Emberünk meghökken.
-Most már bemutatkozott. Mehet a tánc?-kérdem tőle.
-Nem ismerem a koreográfiát-indul be a kifogásgyár.
-Nézz rá az ÉLETre! Őt ez nem érdekli. Őt csak TE érdekled!
-De miért? Miért pont én?-
-Ő Téged választott! És táncba szeretne vinni. Legalább próbáld ki!-
Emberünk nagy levegőt vesz és lassan csúsztatja előre a lábait, kezeit remegve nyújtja a felé nyújtott kezek felé.
Tekintetük és kezük összefonódik és egy lassú, billegő-ringató , békés, harmónikus mozdulatsor indul el.
Az ÉLET mosolyog és emberünkben nagyon lasssan, de el kezd oldódni a feszültség. Jó nézni, ahogy az addig élettelen, mosolytalan ember átveszi a tánc ritmusát, és előbb csak a szeme, aztán a szája is mosolyra húzódik.
-Milyen érzés az ÉLETtel táncolni?-
– Mámorító! Pedig hogy féltem tőle!Hát ezt én egyre jobban élvezem!-
Sokan érzünk így. Nem merünk nyitni az élet felé, pedig az hívogat. De mi elutasítjuk, nem érünk rá!
De ha egyszer megérzed az ízét, a ritmusát, rájössz: ez nagyon jó dolog! Megérzed, hogy ÉLNI JÓ!
…És ne várjatok a tánccal addig, amíg ilyen idősek lesztek!