Velem közel azonos korú szülőkkel, anyákkal beszélgetésbe elegyedve szinte már a harmadik-negyedik mondatnál elhangzik szájukból a következő panasz:- Imádom a gyerekemet, aki már 30 vagy harminc egynehány éves, de még mindíg nem akar elköltözni, nem akar önálló életet élni. Pedig én már alig várom!-
Ez egy társadalmi kórtünet lett. Mi lehet ennek az oka ?
Ha ezt csak kivülről szemléljük, azt látjuk, és azt is gondoljuk, hogy a mi nemzedékünk olyan nagyon tudta és tudja szeretni a gyermekét, olyan módon tud róla gondoskodni, hogy a gyerekek ezért nem akarnak leválni róluk, mert ez az érzelmi anyagi és biztonság rendkívüli módon hiányozna nekik. És persze a jó szülő nem szeretné ilyen traumának kitenni immáron felnőtt gyermekét.
De a valóság ennél sokkal kiábrándítóbb és amit most írni fogok, azon nagyon sokan fel fognak háborodni mindaddig, amíg egy állításban meg nem engedik maguknak látni, bevallani, bizony, ez lehet az igazi ok.
Ahol a gyerek nem akar elköltözni az azért is van, mert az anya LELKI szinten sosem látta őt igazán. A gyerek lelke egész életében arra vár, hogy anyja vegye már őt észre, szeresse már őt végre! És közben a lelke elhiheti magával, hogy ő anyuci-apuci kiskedvence.
Az anya azért viseli ezt türelemmel, mert komoly bűntudata van, hogy a lelke mélyén sosem tudta elfogadni a gyermekét.
Ennek ezer oka lehet: nagyon sokan csak a társadalmi elvárásoknak megfelelve mentek korán férjhez és szültek gyermeket, mert akkor az volt a ” divat.” Manapság is megszólják azokat a nőket, akik nem mennek férjhez, nem akarnak gyermeket szülni. A kormány külön adóval is bünetné a terméketlen asszonyokat!( és kik azok, azok megszólják és megvetik őket? Azok, akik a lelkük mélyén megvetik saját magukat azért, mert kötelességből szültek!)
Sokszor az is ok, hogy a nő akart gyermeket, de nem attól a férfitől, aki a gyermek apja ( vagy azért van bűntudata, mert a szerelmétől van a gyermek és ezt a férjének soem fogja bevallani, a világnak meg pláne nem, mert fél a szégyentől, a megbélyegzéstől.) Ilyenkor a gyermek az anya szégyenén kívül még a biológiai apa szégyenét is hordja!
Hányszor hallani barátnők beszélgetését:- szültél volna neki egy gyereket, akkor nem hagyott volna el! Tudod, a gyerek az biztosíték: ha el is hagy, legalább a gyerek miatt találkoznotok kell, és az anyagi biztonság sem utolsó szempont!-
És ha a gyermek ráadásul nem olyan okos, ügyes, rátermett, ahogy azt a szülei elvárnák, emiatt sem tudják igazán elfogadni, szeretni, akkor a gyermeket úgy irányítják, nevelik, hogy a szülők öregkorára mintegy testőr legyen, aki minden kívánságukat lesi és teljesíti.
Az anya legmélyebb és legőszintébb érzése a gyermeke felé nem más lesz, mint a bűntudat, hogy nem tudta igazán szeretni a saját gyermekét.És ezt a bűntudatot a gyermek természesesen teljes egészében át fogja venni, hogy anya szenvedéseit enyhítse, ami ő okozott.Igy már a bűntudata miatt sem meri elhagyni a szület, és a saját életét élni.
Ezek a ” gyermekek” sosem lesznek képesek arra, hogy elköteleződjenek egy párkapcsolatban, mert állandóan, egész életükben arra várnak, hogy anya meglássa őt , megszeresse, átölelje, úgy, ahogy csak egy anya tudja átölelni a gyermekét.
Aki eljön állításra ilyen problémával, az bizony levetve álarcait és eljátszott szerepeit:megéli azt a fájdalmat és kínt, amit gyermekével kapcsolatban a lelke mélyére temetett: sírva-zokogva kér bocsánatot gyermekétől, aki dühtől ökölbe szorított kézzel áll előtte. Ez a harag a kapocs közöttük, ami ragasztóként köti össze őket.
Ilyenkor az ember, aki papíron felnőtt, de a szülei előtt mindíg is gyermek marad, meghajol az anyja előtt és kimondja:
-A legtöbb és legnagyobb dolgot kaptam tőled és ez az életem. Köszönöm ezt neked. Tudom, hogy ennyit tudtál adni, ennyi volt neked. Ezt köszönöm. Meghajlok a sorsod előtt. És áldásodat kérem az életemre, hogy el tudjak indulni a saját életembe és azt boldogan tudjam élni. És igen, tévedhetek.Hibázhatok. Tudom, hogy te akkor is szeretni fogsz engem! –
Sokszor hosszú hónapok telnek el, mire a terápia során az anya egyáltalán rá tud nézni a gyermekére(nekem 2 évembe tellett, hogy anyám egyáltalán rám tudjon nézni lelki szinten, mint a gyermekére. Erőszakból fogantam: örültem, hogy az ő lelke egyáltalán idáig eljutott és halálában végre annyi év után megnyugodhatott. És igy el tudtam indulni a saját életembe…ötven egynehány évesen…)
Higgyétek el, ha nem is juttok el állításra, az előbb kimondott mondatok akkor is hatni fognak, mert a kimondott szavaknak ereje van! Ha ez csoportterápiában történik, akkor pedig sokkal erőteljesebb lesz a hatás!