Amit rólam tudni érdemes

 

 

Patrik Zsuzsinak hívnak és mivel ízig-vérig nőnek érzem magamat, a következőképpen folytatnám:-elmúltam 50 éves!-mert hát ugye illik az életkort is elárulni….

Életem első fele a családról, a gyermekeimről, a hivatásomról szólt. Orvosegyetemet végeztem, de soha nem tudtam teljes mértékben elfogadni a materiális gyógyítás téziseit.

Részletesen megtanultam az anatómiát-életttant-kórélettant-gyógyszerészi kémiát-gyógyszerhatástant, de sosem értettem, miért változnak meg a normális élettani folyamatok egyik pillanatról a másikra? Éljük az életünket, és egyszercsak közli velünk valaki:-rákosak vagyunk. Miért is?

Ugyanúgy kelünk fel reggel, ugyanúgy mossuk a fogainkat, ugyanavval a fakanállal keverjük azt az ételt, amit ugyanúgy készítünk, ugyanabban a fazékban, ugyanabban a városban…

Mi változott?

Éveken, évtizedeken keresztül kerestem a válaszokat a világ különböző helyein:Nepálban és Sri Lankán, Indiában és persze   a saját  hazámban. Találkoztam látókkal és energiával gyógyítókkal, sámánokkal , táltosokkal, asztrológusokkal, tanultam prananadi technikákat, masszírozásokat, csontkovácsolást, hipnoterápiát, Hellinger-féle családállítást.

És közben kerestem magamat és kerestem kapaszkodókat, hogy gyermekkori traumáimat el tudjam fogadni, fel tudjam dolgozni és szembe tudjak nézni a múlt démonaival.

Számomra az írás vált a legcsodálatosabb gyógyírrá. Kiírni magamból a dühömet, kétségbeeséseimet, szégyenemet, bánatomat, örömömet, szenvedélyeimet: úgy használtam életem eseményeit, mint egy kezdő festő egy színezőkönyvet: a téma adva volt, csak a megfelelő színű festékeket és ecseteket kellett megtalálnom hozzá.

És a kifestőkönyvből egyszer csak életre kelt egy regény. Egy olyan könyv, ami saját megtapasztalásokon keresztül szeretné megmutatni: mindenkinek ugyanannyi esélye van a boldog életre, kortól, nemtől , földrajzi helytől függetlenül…

Életem első 50 éve nem volt éppen egy romantikus leányregény. Nagyon szegény családban nőttem fel, egy alkoholista apa árnyékában. Az erőszak, a durvaság , az obszcén beszéd és a verekedés szinte mindennapos vendégek voltak házunkban. A családi perpatvarok rendre a rendőrség megjelenésével értek véget, akiket a szomszédok hívtak ki, mert már nem bírták hallgatni az egyre durvuló összecsapásokat anyám és apám között.

Mit tehet ilyenkor egy kislány?Remeg a takaró alatt, és  kezeit imára kulcsolva várja a megváltó csendet…Amikor végre elfáradnak az indulatok, amikor egy kis időre nyugovóra tér a terror, a düh.

És picinyke agyában idilli képeket fest, hogy a félelem ne bénítsa le, hogy a szülei miatt érzett szégyen miatt másnap a társai szemébe tudjon nézni.

És ez a fantázia meseországba repíti, ahol mindig süt a Nap, ahol mosolyognak az emberek, ahol ő hercegnőként él, és  minden, amit csak kíván, az szempillantás alatt az ölében terem…nem kell hozzá más, csak a képzelet!

mrnemoAmit rólam tudni érdemes