Megjelent könyvemmel kapcsolatban nagyon sokan keresnek meg személyesen, e-mailben, facebookon.
A regény mindenkiben mást és mást mozgat meg, és ez így van jól. Nem az volt a célom, hogy tömjénnel és mirhával kenegessék az önbizalmamat, tudtam, hogy a reakciók meglehetősen szélsőségesek lesznek.
Tudom, hogy mindenki más és más fejlődési utat jár be, van , aki egy helyben topog és mindenkit szid az elkeserítő helyzete miatt…ő majd felébred egyszer…más pedig hétről-hétre más tanítóhoz, más és más terapeutához tér be…ő így tanul…Ahányan vagyunk, annyi félék vagyunk.
Számomra döbbenet, hogy amikor elmondom, hogy a saját életem nagyon sok részletét írtam meg ebben a regényben, akkor többen legyintenek:
-”Á, az nem lehet, ismerlek Téged! Ez nem a te életed”!-
Ilyenkor megállok, és megkérdezem:
-Mondd, te honnan ismersz engem? Megkérdezted, hogy mi történt velem gyerekkoromban? Érdeklődtél valahol a múltam iránt? Netán ismered egy rokonomat, aki mesélt neked rólam?-
A válasz igen egyszerű:-”Ohh, aki ennyit mosolyog, annak nem lehet ennyi borzalom az életében”!-
Megint tanultam valamit.
-Most már kíváncsi vagyok. Akinek , hogy téged idézzelek, “sok borzalom” van/volt az életében, az nem mosolyog?-
– Nem, az nem mosolyoghat. Nincs rá oka!-
Honnan veszik az emberek a jogot ahhoz, hogy másoknak elmagyarázzák, milyen szituációkban hogyan kell viselkedni? Hol van az leírva, hogy hogy kell viselkednie annak, akit megerőszakolnak? Vagy hogy kell viselkednie annak, akit kifosztanak? Hogy kell viselkedni, egy válás vagy szakítás során?…És ha öngyilkos lesz a gyereked? És még sorolhatnék számos olyan eseményt, amikor fogalmunk nincs, mit kéne tennünk, nemhogy viselkednük. És akkor jönnek a megmondó emberek, akik hívás és felkérés nélkül kioktatnak a helyes viselkedésről.
Az a baj, hogy nemcsak egymást nem ismerjük, hanem az, hogy saját magunkat sem.
Hány ember hazudik magának, elfojt magában érzéseket, vágyakat és álarcokat vesz fel, különböző viselkedésformákat, attól függően, hol van és ott milyen viselkedési normáknak kell megfelelnie.
Ki mondja meg azt, hogy hogy KELL élni? Hogy KELL viselkedni?
A megfelelési kényszer. Otthon kitapasztalja az ember, hogy tud úgy viselkedni, hogy megdícsérjék, hogy ne dorgálják meg.
Az iskolában kialakulnak klikkek és a diákok olyan viselkedési szokásokat vesznek fel, amelyik klikkhez csatlakozni akarnak…aztán ez folytatódik a munkahelyeken, sportolásban….és az élet minden területén.
Amikor családállítás során az ember találkozik a saját , igazi énjével, ingatja a fejét:
-Nem, nem , itt valami tévedés van kérem szépen, én ilyen? Az ki van zárva! Itt valami félreértés van!-
Miért nem fogadjuk el: mindenki sokféle személyiségből tevődik össze. És ezeket a személyiségjegyeket az őseinktől, elődeinktől hozzuk. Mindenkiből egy kicsit. És igen: mindenkiben van szent és gyarló, rabló és pandúr, prostituált és apáca, jó és rossz, komoly és komolytalan…
És nem tudhatjuk, hogy mi zajlik a másik ember lelkében, amíg nem vettük fel a cipőjét és nem jártuk az ő útját!
A közelmúltban lehetőségem adódott, hogy egy igen sokoldaúan képzett pszichológusnál hallgathattam a mediátor képzés csínját-bínját, és ő mesélt egy kísérletről.
Egy csoportban mindenki leírhatta egy papírlapra, hogy mi élete legnagyobb problémája, gondja, majd a papírlapokat összegyűjtötték és mindenki választhatott magának egy másik gondot, problémát a sajátja helyett.
Hogy mi lett a kísérlet eredménye? Alig várta mindenki, hogy visszakaphassa a saját problémáját…
Aki ismeri és elfogadja magát, az nem fog senkit sem kioktatni, utasítani, az az ember csak ennyit mond, ha megkérdezed, mitévő legyél:
-Halgass a szívedre! Az tudja, hogy Neked mi a jó!-
