…És te hogy éled meg a fájdalmadat?

 Szerző: Sue Patrik katerória: hellinger, lelki sérülések, önbizalom, terápia 1 hozzászólás

A park fürdött a nyárvégi napsütésben. A fák leveleit már megperzselte és kiszárította a néhány hete még fojtogatóan fülledt meleg, a pázsit zöldje is porosan lábadozott a gyenge szellő alatt, ami időnként huncutul beletúrt a virágágyásokba, majd mintha bukfencezne, felugrott a kerítések tetejére, hogy onnan elvágtatva eltűnjön a házak falai között.

Egy idős asszony üldögélt az öreg hársfa alatti padon. Merev tartásán látszott, hogy komoly fájdalmai lehetnek, de szüksége volt a Nap melegére, és a szellő simogatására.

Haja ezüstszürkén csillogott és látszott, hogy minden hajtincs akkurátus gonddal lett a helyére fésülve.

Ruhája tiszta és illatos, és a színek harmóniája visszatükröződött a ráncok mögött megbújó szemekben.

Diszkrét fülbevaló kövei csillantak meg füleiben, ahogy a hang irányába fordította a fejét.

-Csókolom!- Egy 3-4 év körüli fiúcska állt előtte, aki őt nézte.

-Hát te hogy kerülsz ide?- kérdezte az idős hölgy a kis emberkét.

-Itt játszottam a parkban és ahogy a labdám után futottam, megláttalak-válaszolta az illemtudóan.

Az öreg hölgy zavarban volt, és azt a kisfiú észre is vette:

-Nem szoktál gyerekekkel beszélgetni?-folytatta a fiúcska és közben szőke fürtös kis fejét oldalra is billentette.

-Nagyon keveset  beszélgetek, mióta….-és itt elharapta a kigurulni akaró szavakat és tekintete fátyolos lett és a távolba meredt.

-Nekem elmondhatod, hogy miért vagy szomorú!-mondta vigasztalóan a  kertésznadrágja zsebébe dugott kézzel álló emberke.

-Nem akarom elrontani a kedvedet. Ez szomorú történet-nézett rá mosolyogva a nénike.

-Én ráérek-válaszolta a gyermek . Felmászott a padra, és leült a hölgy mellé. Aprócska kezét az öreg, remegő, boton nyugvó kézfejre helyezte és tekintetét kíváncsian fúrta a mellette ülő szemeibe.

-Mondd, téged nem keresnek a szüleid? Aggódni fognak, hogy eltűntél!- nézett rá vissza az öreg hölgy.

-Nem akarsz beszélni a fájdalmadról, igaz?- kérdezett vissza bölcsen a gyermek.

A néni csak nézett. Apró-kicsi emberke és olyan bölcs gondolatai vannak, amit sok felnőtt megirigyelhetne.

-Beszéljünk inkább rólad!- védekezett a fájdalom kimondása elől a néni.- Mesélj a szüleidről! Egy ilyen illemtudó és kedves kisfiúnak biztos nagyon kedves szülei lehetnek!- mosolygott a gyermekre.

– Anyukám a múlt héten orvoshoz vitte az apukáját meg az anyukáját és útközben  karambolóztak- mondta ezt úgy, mintha egy érdekes történetet kezdene mesélni.

A hölgy megdermedt és félt megkérdezni, hogy most hogy vannak azok, akik a kocsiban ültek.

-Nem kérdezed meg, hogy hogy vannak?- kérdezte kíváncsian a gyermek.

A hölgy még jobban zavarba jött.

-Hogy vannak a nagyszüleid és az édesanyád?- kérdezte meg végül, mert modortalannak kezdte magát érezni.

-A papám azt mondta, hogy azonnal meghaltak…-és a kisfiú lóbálta közben a lábait, kis kezével pedig ő simogatta az öreg hölgy kezét.

A hölgy szemeiből lassan peregtek a könnyek.

-Én már meséltem neked, de te nem mondtad el, hogy miért vagy szomorú!- berzenkedett a gyermek.

Az öreg hölgy szabad kezével zsebkendő után kutatott ruhája zsebében, mire a kisfiú az ölébe dobta a saját kis szutykos zsebkendőjét.

-Az én fájdalmam eltörpül a tied mellett-törölgette szemeit a néni.

-Az én apukám azt mondta, hogy olyan nincs, hogy nagy fájdalom meg kis fájdalom. Csak olyan van, hogy megélem a veszteségemet, átérzem a kínját, dühös vagyok a világra és aztán elfogadom. Nem szabad elfojtani.Beszélni kell róla és akkor könnyebb.Én minden nap megbeszélem apukámmal. Sírunk egy kicsit, aztán játszunk és utána vacsorázunk és alszunk. Apukám azt mondta, hogy az élet ilyen: jönnek,mennek emberek az életünkben. Van aki hamarabb elmegy, van, aki hosszabb ideig marad…és ezt el kell fogadnunk.És ha tudunk gyászolni, ha nem fojtjuk a bánatunkat mindenféle marhaságba, ha ki tudjuk sírni a könnyeinket, akkor könnyebben tudjuk tovább folytatni az életünket.-

Az öreg hölgy megrökönyödve ült.

-Elmondod már végre, hogy miért vagy szomorú?- türelmetlenkedett az apró emberke.

-Meghalt a kiskutyám…nagyon öreg volt már, nem hallott, egyik szemére megvakult és egy daganat nőtt napról-napra nagyobbra és nagyobbra a hasában…-most már megeredt a néni szomorúsága is.

-Jajj, szegény kutyus! Az biztosan nagyon fájt neki!- kiálltott fel a fiúcska és egy hirtelen mozdulattal leugrott a padról és se szó, se beszéd, elfutott.

Az öreg hölgy nem is értette, ez vele történt? Tényleg volt itt egy kisfiú és beszélt vele, vagy a demecia űz csúfot vele? A magány megtépázza az idegrendszerét, az emlékezőképességét meghamisítja?

A kezében levő zsebkendőre tévedt a tekintete. De hát igaz volt, itt volt tényleg a kisfiú, hiszen ez nem az ő zsebkendője.

Tépelődéséből egy virágcsokor billentette ki.

Ugyanaz a szőke, fürtös fejecske, ugyanabban a kertésznadrágban, kis kezében egy csokor mezei virággal.

-Ezt neked szedtem, hogy megvigasztaljak- nyújtotta felé kis kezeivel.

-Hogy köszönhetném meg a kedvességedet? Még te vigasztalsz másokat a gyászod kellős közepén!-szégyellte el magát az idős hölgy.

-Öleljük meg egymást és akkor sokkal könnyebb lesz!-és kitárta a gyermek kis kezeit, ráborult az öreg hölgyre és kis fejét a mellkasára hajtotta. Forróság járta át mindkettőjüket. Megnyugvás és béke.

-Én minden nap jövök ide apával. Ha itt ülsz, én minden nap meg foglak ölelni!-bújt ki a kisfiú az ölelésből.

Mert mi most már örökre barátok lettünk,ugye tudod?-és olyan nagyfiúsan próbált kacsintani.

Majd hirtelen megfordult és egy távolban sétáló férfi felé futott apró lábaival.

Az öreg hölgy hosszan nézett utána, kezében a hervadozó csokorral…

Ma délután elhatározta, amikor leült arra a padra, hogy többet nem jön le a parkba. Nagyon nehezen mozgott, napról napra gyengébbnek érezte magát…

Nem, ezt elhalasztom későbbre. Nem is tudtam, hogy napi egy öleléstől  erő lesz a testemben . Lesz életkedvem és lesz végre miért élnem!…

 

 

Sue Patrik…És te hogy éled meg a fájdalmadat?

1 hozzászólás

  1. vera
    Válasz

    Zsu!
    Ez megint nagyon oda sikerült.Igen,igaz,hogy nincs kis vagy nagy fájdalom,és ki kell beszélni,mert különben belezakkan az ember és a környezete is.Csak nehéz megtalálni azokat a szavakat ,mozdulatokat és pillanatokat mikor itt az ideje.Mikor nem lehúzod magadhoz akivel beszélsz,hanem együtt erősödtök.
    Ölellek ezért az írásodért (is)

Hozzászólás a(z) vera bejegyzéshez Kilépés a válaszból