Elmúlás

 Szerző: Sue Patrik katerória: hellinger 1 hozzászólás

Európában élünk, ahol  évszakok váltják egymást.Tavasz után a nyár, nyár után az ősz, ősz után a tél…Tudjuk, hogy az ősz már felkészülés az elmúlásra, télen pedig a sötét, ködös, hideg reggeleken úgy érezzük, a természet koporsójában didergünk.De tudjuk, hogy ez múló állapot: hamarosan jön a tavasz, amikor minden feltámad, kirügyezik és újra élet fakad a fákon, bokrokon…

Nem így az emberek életében…

Tudjuk, ha valaki meghal a környezetünkben, az soha többé nem fog visszatérni hozzánk.Mi mégis fricskát akarunk mutatni a másvilágnak és nem akarjuk elengedni a halottainkat.És nem adjuk át magunkat a gyásznak.

14712743_10207484057562781_3580244172366216970_o

Régen a halottat felravatalozták abban a lakásban, ahol meghalt. Szépen lemosogatták a hozzátartozók, átöltözették a kedvenc ruhájába, megfésülték, a nőket még egy kis make-uppal is szebbé varázsolták.

És mindenki megölelte a halottat! Hogy ez miért olyan fontos? Igy enyhítik az elvesztés fájdalmát, és így nem csak agyban, hanem fizikailag is érzik a halált .Igy lehet érzelmileg elszakadni.

És egész éjjel virrasztottak.Gyertyákat gyújtottak, kitették az asztalra az elhunyt kedvenc ételét, italát…

A hozzátartozók anekdótákat, történeteket meséltek, felidézték fiatal korát, boldog perceit…

És a sirató asszonyok a ravatal köré ültek. A siratás a „halál utáni út” zavartalanságát – egyszersmind az élők nyugalmát – célzó rítusok része. Ezért nevezhették a sirató személyt a „lélek kísérőjé”-nek. Úgy hitték, ahhoz, hogy a lélek átjusson a másvilágba, ahhoz nagyon sok energia kell, és ezt a siratóasszonyok kántálása biztosította.

A halál éjszakája az egész család gyásza volt.Öregek, fiatalok, testvérek, unokák, dédunokák együtt virrasztottak, hogy a lélek érezze: a család elfogadja a  halálát…

Manapság csak az elhunyt legközelebbi hozzátartozója virraszt, egyedül…A gyerekeket a halott közelébe sem engedik, a temetésre meg pláne nem.Az egész temetés személytelenné, üzletté vált.

A gyászruhát sem hordjuk, ne állítsanak meg már úton-útfélen: nem akarunk beszélni a fájdalmunkról, ha nem beszélek róla, akkor nincsen halál, nincsen elmúlás….” Ő csak elutazott messzire”…áltatjuk magunkat…beletemetkezünk a munkába, úgy viselkedünk, hogy lássák rajtunk, mi milyen keményen bírjuk viselni a fájdalmat. Pedig így a lélek képtelen elválni a halottól.

Miért hazudunk magunknak, a külvilágnak, amikor belepusztulunk a fájdalomba? Nem bírunk enni, nem bírunk aludni, a veszteség komoly  fizikai fájdalmat okoz .És mi csak nyeljük, gyűrjük, belülről emésztjük magunkat.

Szándékosan nem használtam a blog címében az elmúlás szinonímáját, a halált…

Mert a  halál végérvényes: nincs több remény…VÉGE.

Miért toljuk el magunktól? Miért nem akarunk még beszélni sem róla? Sokan rettegnek tőle, és még a temető közelébe sem mennek, mert még szembe találkozhatunk vele. Mivel is? A saját  fájdalmunkkal, amit nem mertünk megélni.

Ott bújik meg minden sír mellett. Minden temetésen…

Hellinger terápián , ahogy egy ember terápiájában haladunk lépésről lépésre, nagyon hamar a porondra kerül a halál.

Nincs olyan ember a Földön, aki még ne veszített volna el hozzátartozót.Minél közelebbi ez a hozzátartozó, annál nagyobb a fájdalom, a veszteség.

Nem egyszer látjuk azt, hogy az állítást kérő , amikor gyermekkorában elvesztette pl. az édesanyját, akkor a gyermek odafekszik lélekben mellé, és egy része ott marad vele. A másik része felnő, de az érzelmei a koporsóban maradnak anyukájánál.

Csoda, hogy nem tud érzelmeket kimutatni, megélni? Nem tud sírni, de igazán nevetni sem? Zombiként éli szürke hétköznapjait. Vagy elvakult spirituális eszméket vall, vagy olyan vallási felekezet része lesz, akiknek hagyja az agymosást. Csak ne kelljen szembe nézni azzal, hogy anyja/apja , netán gyermeke meghalt.

Ilyenkor terapeutaként olyan szavakat mondatunk ki  az állítót megszemélyesítő  személlyel , amitől megrémül:-haragszom rád! Haragszom, mert itthagytál!-

-De hát ilyet nem illik mondani egy halottnak! Hát mit szólnak az emberek?- rémül meg szegény.

-De hát tényleg ezt érzem!- És már toporzékol, orditva sír és és egy anyaoroszlán fájdalmával ordít a világba, nem érdekli, ki mit szól, vagy hogy néz rá:- Anya! HARAGSZOM RÁD, mert itthagytál !  Kicsi voltam,  egyedül voltam és semmit   nem tudtam a világról! Neked még nagyon sok mindent meg kellett volna tanítanod nekem! De te ezt nem tetted meg! Önző vagy! Inkább itt hagytál!- És sok-sok év ki nem mondott és meg nem élt fájdalma szakad fel a lelkéből, és csak sír és sír….

 

És ilyenkor mindenki, aki a csoportterápiában részt vesz, könnyes szemmel vele együtt gyászolja a saját, el nem gyászolt hozzátartozóját. Lelkükben siratóasszonyokká válnak( a férfiak meg sirató férfivá) és a halott lelke így tud valóban eltávozni.

És aki a halottat személyesíti meg, az végre kimondhatja:- Jajj, de jó ! Végre nyugtom lesz! Nyugodtan akarok halott lenni! Menj a dolgodra és hagyjál békén!-azzal el is fordul, vagy magára húzza a halotti lepelt, amit egy földre dobott pokróc szokott helyettesíteni.

És a gyászoló végre fel tud állni.És életében először érzi, hogy ÉL.Ő ÉL! És meglátja maga körül az életet, az embereket és majd szép lassan fog tudni mosolyogni és végre élvezni az életet.

Szeretnék ezzel kapcsolatban felidézni regényemből egy részletet:

-Neked mit jelent az, hogy „elengedni? ”

Susan ráncolta a homlokát. Próbálta megfogalmazni kusza gondolatait, de ez a lány felkavarta őt rendesen.

-Lemondani valamiről.

-Ha elengedsz valakit, nem jelenti azt, hogy nem fáj az elvesztése, De , pokolian fáj. Ugyanúgy fáj 10 és 20 év múlva is. Ha már nem fáj, azt jelenti, már nem szereted. Az elengedés nem közöny, nem szívtelenség! Szeresd őt úgy, hogy hagyod szabadon szárnyalni, menjen a maga által választott útra….  Ha szereted, el tudod őt engedni, mert számodra az ő boldogsága öröm!

-Hogy lehet a halála nekem boldogság? -buggyant ki a keserűség belőle

-Neki ennyi volt ebben az életben a feladata, és azt teljesítette. Nagyon jól teljesítette. És most már elment a következő életébe, hogy a következő rá váró leckét tanulhassa.

-Csak mondod nekem ezeket, hogy ne agyaljak és rágódjak, de nekem ez így sok.

-Hogyan tudnád ezt elfogadni? Ne is mondj semmit: látni akarod!-legyintett Mary.

Susan elmosolyodott:-úgyis tudod a választ!Na, te nagyon okos, ”nagyon látó”, ha ezt el tudod nekem intézni, akkor hiszek neked!

-Ehhez kell a nagyanyám!-és nyikorgó izületekkel, lassan és nyögve felállt a földről. Susan kíváncsian követte tekintetével a mozdulatait. A lány elindult az erdő felé.

-Most meg hová mész?

-A nagyihoz.

-Most?

-Mér”? Mikó” szeretnél?

-Ja, majd’ elfeledtem, nektek nem létezik tér és idő. Sose’ szokom meg. Azzal ő is felcihelődött, elzsibbadt végtagjait mozgatva közben. Belenézett a sötétbe. Ijesztő volt a nagy feketeség, de még ijesztőbb volt, amilyen magabiztossággal haladt előtte Mary. Alig bírta követni őt.

-Mondd! Neked éjjel látó szemed van, vagy átmész ilyenkor bagolyba?

-Mi van? Tök jól látni mindent!

-Aha! Szerintem is legszebb hivatás a szivatás! Majd’ pofára esek a lábam alatti ágakban, te meg úgy mész, mintha kivilágított piactéren lennénk. És olyan tempóban, hogy a levegőm valahol a réten maradt és közlöm, úgy érzem, az életemért küzdök!-

-Ne drámázzáá’ mán!Még két kilométer, oszt’ ott vagyunk!

-2 kilóóóóméééter?  Te nem vagy magadnál. Én leülök, ”oszt” itt megvárlak.

-Akkor nem is vagyok igazán kiváncsi!

Susan morgolódott magában.

-Mondd, te mindíg eléred, amit akarsz?

Mary hirtelen megfordult, Susan alig bírt megállni, nehogy összeütközzenek.

-Most döntsd el, mit akarsz!-förmedt rá haragosan.

-Látni akarom a lányom, de úgy, hogy én még életben vagyok ,  nem pedig a halálomon! Ennyi kérésem van csupán! Adj 5 percet, és „futok” utánad, rendben?

-Na végre!Kimondod és szépen megfogalmazod, hogy mit szeretnél. Jól van, szépen haladsz.”

 

Igérem, folytatni fogom!Kép20

 

 

Sue PatrikElmúlás

1 hozzászólás

  1. Vera
    Válasz

    Még mindíg itt tartunk,még mindíg belehalok újra és újra.Hiába foglalkozom mások gyászával,az enyém attól bizony ugyanúgy nyom,emészt,csak már megszokottá vált,hogy így van.Hiszen megy az élet,ezer más dologgal le lehet csitítani,el lehet nyomni akarva-akaratlanul.Igen ,én is ,mint szerintem szinte mindenki ,szeretnék találkozni,elbúcsúzni,megköszönni,hogy volt,de nem tudom meglépni.

Szólj hozzá