Az emberek nagy része nehezen nyílik meg. Úgy érzi, ha kitárja a szívét, a lelkét, sebezhetővé válik. Ezért sokan bezárkóznak, szótlanok, szomorúak lesznek, mások csak locsognak, olyan felületes információkat osztanak meg, amikbe ha belekötnek mások, a lelkük nem sérül, vagy csak felületesen.
Évekig-évtizedekig őriznek, takargatnak fájdalmakat, sértéseket, sérüléseket, amikről úgy gondolják, ha nem beszélnek róla, ha mélyen eltemetik, akkor az nincs is.
És közben nem értik, hogy miért lesz egyre kellemetlenebb és kacifántosabb az életük, miért tűnnek el a gyerekeik, barátaik a környezetükből, nem értik, miért megy tönkre a párkapcsolatuk, házasságuk vagy éppen miért betegszenek meg.Anyagi veszteségeikről nem is beszélve.
A sorsnak nagyon sokszor már nagyon keményen, a szó szoros értelmében térdre kell kényszerítenie az embert, hogy végre elinduljon rendbe tenni az életét.Hogy dolgozzon magán, mert ha ő nem változik, az élete és a környezete sem fog.
Jön a következő kérdés:Merre induljak?Kitől kérjek segjtséget?Ő biztos jó lesz?Nem lesz rosszabb az életem?Nem fog kihasználni?Visszaélni a bizalmammal?
Számtalan kérdés, és mind a félelemmel kapcsolatos.Mi lesz, ha….?
Rossz a helyzetünk, de ezt már megszoktuk.Szeretnénk változást, de csak pozitív értelemben.Rosszabbat már nem bírnánk elviselni.
Hihetetlen, de a sors mindíg olyan segítséget fog elénk tolni, amire a lelkünknek éppen szüksége van.
Ha nem érsz el vele eredményt, az is eredmény:ez azt jelenti, hogy agyból nagyon szeretnéd már a változást, de a lelked még nem érett még rá.
Nincs rossz út:minden úton, minden választási lehetőségünk egy újabb tapasztalás.És mindegy, hogy jó vagy rossz:Ha nem tanulunk belőle, újból meg fogjuk kapni.Mindaddig, amíg a leckét el nem sajátítjuk……
De van egy jó hírem:ha a leckét megtanultuk, akkor azt már soha többé nem kapjuk meg!!!!
2 hozzászólás
nehéz leckét ad fel az élet, valóban többször ismétli ,mert nem tanultam meg…..
Úgy hiszem a megnyílásban a barátok családtagok szeretete sokat segíthet,de nagyon nehéz áttörni a láthatatlan ,tudatalatti falakat,amit látszólag semmi nem indokol.Pont ez a “semmi” az ami a blokkot fenntartja.Ha ezt sikerülne lazítani,akkor van esély,ha nem ,akkor csak várjuk a csodát.Amikor azt mondom ,kell nekem ez a terápia,de nem indulok és teszem meg az oda vezető lépéseket,akkor hiábavaló a csodavárás,viszont nagyon jól sajnálhatom magamat,hogy ismét bebizonyosodott,hogy nincs számomra segítség és egyre elutasítóbb,egyre zárkózottabb leszek,míg egyszercsak magamra maradtam.Szép jövőkép……….Hogyan induljunk?Mi az első lépés?Hogyan segítsünk elindulni,ha olyan emberrel találkozunk akinek szüksége lenne erre?