Ma felhívott egy ismerősöm, aki most vált el, hogy segítsek neki.
Napok óta!! levelezik az interneten egy ” fickóval” ( csak őt idézem), és ő már leszűrte néhány mondatból, hogy meglelte az IGAZIT, és holnap megejtik azt a bizonyos első randit.
– És én miben tudnék neked ebben segíteni?- kérdeztem kíváncsian.
– Hát te tanultál Hellinger terápiát: tudod, olyan szerepjátszós marhaságot.
Hogy kell eljátszani azt, hogy én egy olyan nő vagyok, akibe első látásra bele KELL szeretni?-
Jajj….Hát ez egy igen szőke kérdés…Most kezdjem el neki magyarázni, hogy a terápián az emberek nem szerepeket játszanak? Hogy amikor valaki feltesz egy kérdést az életével kapcsolatban, akkor ott már kialakul egy energetikai mező, és a szereplők, akiket megkérek, hogy személyesítsék meg a kérdező családtagjait, semmit nem tudnak arról, aki a kérdést feltette, annak a családjáról meg aztán pláne ?!
Ha azt mondom neki: -Add magadat!- ezt nem érti. Mert évek óta annyi embernek akart megfelelni, annyi álarcot tett már fel, hogy a saját képét már nem is leli…valahol elhagyta útközben…
Olyan az életünk, mint egy velencei karnevál. Táncolunk egyik kapcsolatból a másikba, közben változik a színpad, változik a díszlet, a jelmez, és változnak az álarcok: attól függően, hogy kinek akarunk megfelelni. És hol és mikor. És miért?…
Más álarcot veszünk fel a munkehelyen, egy másikat a barátainkkal, egy harmadikat otthon…és sajnos még magunkkal szemben is képesek vagyunk álarcot hordani és megmagyarázni magunknak, hogy nagyon jól érezzük magunkat, netán még boldogok is vagyunk.
Aztán jön az a bizonyos első randi. Mivel ismerősöm álarcot vesz fel és hozzá még olyan jelmezt is, amit talán akkor visel életében először ( emlékeztek még a szűk szoknyára, amiben alig kaptunk levegőt? Vagy a magassarkú cipőre, amit abban a pillanatban letéptünk magunkról, ahogy álmaink férfija eltünt a sarkon?), nos vele szemben jön a FÉRFI, aki mivel tükröt fog tartani elé, ugyanúgy álarcot fog viselni. Más jelmezt nem biztos, mert ő férfi és szereti a kényelmet. És el kezdik játszani a szinházi előadást. A nő eljátsza, hogy egy felszabadult szingli, aki már rég túl van a váláson, és már tudja, hogy mivel van feladata (mert ilyet mondani mostanában olyan spirituális és trendi ), a férfi macho Férfi szerepet alakít, mert azt mondták neki a hímnemű barátai, hogy a nők erre buknak: és az első randit követi a második, a sokadik… Csak közben egyre fárasztóbb lesz a szerepeket játszani, el kezdenek izzadni az álarc alatt és a jelmezek is kopottá és unalmassá válnak…
A színházban van szünet. Az életben nincs. És a folytonos szerepjátékba nagyon el lehet fáradni…
És a macho egy szőrös, otthon sört ivó és TV előtt ülő, unalmas PASI lesz, aki még mindíg az exe hibáit hánytorgatja fel, (merthogy ő is” túl van már az előző kapcsolatán”), a nő pedig csalódott, mert a macho, akit ő annak akart látni, csak egy álruhába bújt paraszt, aki előtt már nem érdemes magas sarkokon billegni…
És a nő elmondja a barátnőinek, hogy minden férfi ugyanolyan bunkó, a férfi pedig panaszkodik a barátainak:
-Ugyan már! Ugyanaz a tartalom, csak a csomagolás változik!- és barátai vele egyet értve kántálnak a kocsmában…
– Szerintem gyere velem Hellinger terápiára: találd meg a kapcsolatodat a szüleiddel, a testvéreiddel, keressük meg azokat, akik hiányoznak a családrendszeredből, nézzük meg a hovatartozásodat, nézzük meg és gyógyítsuk meg a gyerekkori traumáidat..találjuk meg benned a NŐT. És akkor már nem fogsz engem hívni az első randi előtt.
Mert akkor már Te magad fogsz a randira menni. És az sem lesz kérdés, mit vegyél fel, mert tudod, hogy nem a külső fog számítani, hanem az, ami kiragyog a ruha alól!-